A recenzió kiemeli az írásos forrásokat megelőző őskori időszak biorégészeti esettanulmányainak fontosságát:

„Néhány évvel ezelőttig csak néhány figyelemre méltó őskori személyiség volt ’név szerint’, nemzetközileg ismert. Közülük megemlíthetjük az Arene Candide „hercegét”, az amesburyi íjászt, az egtvedi lányt, a skrydstrupi nőt és talán a legnépszerűbbet, Ötzit. Az őskori régészek három fő okból törekedtek arra, hogy megkérdőjelezzék e történelem (vagyis írásos források) előtti személyek névtelenségét: kivételesen jó állapotban őrződtek meg, különleges tárgyakkal együtt találták meg őket, és a testük és a hozzájuk kapcsolódó leletek elemzéséből nyert információk fényt deríthetnek életük, kapcsolataik és identitásuk különböző aspektusaira. Ez a törekvés talán az írott történelem társadalmaival foglalkozó régészeknek is szólt, mintegy azt állítva: „Lehet, hogy nem tudjuk a nevüket, de minden mást felderíthetünk”. Kiss Viktória könyve, a Bronzkori élettörténetek Magyarországon (Kr. e. 3–2. évezred) bővíti ezen ismert személyek számát, és ami még fontosabb, szélesíti ezeknek az életrajzoknak a társadalmi spektrumát azzal, hogy 14 magyarországi esetet mutat be, a harang alakú edények kultúrája korától a késő bronzkorig. (…) Az egyéni életrajzokra helyezett hangsúly, amelyet Kiss kötete példáz, magában hordozza a bronzkor mélyebb megértésének lehetőségét. Ezért a kötet nemcsak a tudományos közösség érdeklődésére tarthat számot, hanem szélesebb közönséget is megszólíthat, felkeltve a figyelmet az őskori régészet iránt.”