A Műemlékem.hu oldalán megjelent könyvismertetésből idézve: 

Hiánypótló kötet a Bronzkori élettörténetek Magyarországon. A „hiánypótló” szó gyakran kliséként bukkan fel a könyvismertetőkben, jelen esetben azonban teljességében igaz: annyira, hogy ha valakit a Kr. e. 3-2. évezred (pontosabban a Kr. e. 2500 és 1500 közötti) korszak érdekelt, és nem szakmai cikkeket akart böngészni, hanem ismeretterjesztő irodalmat, akkor csak Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon című könyvét lapozhatta, amely 1977-ben látott napvilágot. Az sem egy túl vaskos kötet, de legalább a kora tudományos színvonalán jól sikerült összefoglaló volt – csakhogy napjainkra nagyon érződik rajta, hogy majd’ fél évszázad telt el a megjelenése óta.

Üdítő tehát Kiss Viktória régész, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének főmunkatársa, az MTA-BTK Lendület Bázis Kutatócsoport vezetője vaskosabb, gazdagon illusztrált könyvét felütni. A szerző ráadásul hangsúlyosan érzékelteti is a kutatási módszerek fejlődésének köszönhető információmennyiség mennyiségi és minőségi növekedését, már önmagában azzal is, hogy éppen a módszerek beható ismertetésével kezdi a kötetet. Így elsőként nem „élettörténeteket”, hanem módszertant, segédtudományokat kapunk, azonban ezt is érdemes szorgalmasan végigolvasni, hiszen érthetővé teszi a későbbiekben, hogy miért tudunk ma már sokkal többet leletekről, leletcsoportokról, mint évtizedekkel korábban. Az „élettörténetek” mindig konkrét ásatási eredményekből bomlanak ki, vagyis a szerző nem próbál valamiféle „bronzkori történelemkönyvet” kreálni – ami a korszak adottságainak megfelelően írott források hiányában ugyancsak bizonytalan is lenne. Ehelyett személyes történeteket – azaz élettörténetek részeit – ismerünk meg, amelyeknek viszont szilárd, tudományosan igazolható alapjuk van.